Fennállásának harmadik évében jutottam el végre oda, hogy közelről is megtapasztaljam Japán eddigi legrövidebb nagysebességű vonalát Nagasaki prefektúrában. Ahogy írtam, korábban már volt szó róla, hogy mi valósulhat meg, mit várhat az utazó és mi lehet a vonal (közel)jövője, ám ebben az írásban inkább azzal fogok foglalkozni, ami éppen van.

A Nyugat-Kyushu shinkansen vonalán közlekedő egyik N700S sorozatú motorvonat halad Shin-Omura és Ureshino-onsen állomások közt Takeo-onsen felé.

Mint minden nagyobb beruházás, e vonal is kapott hideget, meleget, kritikusai szerint annak legnagyobb hiányossága az, hogy továbbra sem nyújt közvetlen összeköttetést Fukuoka és Nagasaki közt, noha a mostani felállásban a jelenleginél egyszerűbb és kényelmesebb átszállási módot nem igazán lehet kitalálni. Sokan elfelejtik továbbá, hogy ez a csonka vonal sem feltétlen az üzemeltető JR Kyushu vagy az azt építő JRTT (Japan Railway Construction, Transport and Technology Agency), hanem sokkal inkább Saga prefektúra vezetésének a sara, mondván, hogy a vonal, annak költségeihez mérten relatíve kevés előnyt nyújtana az ott élő embereknek, minimális (kb. további 15 perc) lenne a menetidő-csökkenés is a most megvalósult elrendezéshez képest.

雖然我常常讀到或聽到關於歐洲鐵路公司糟糕表現的消息——特別是在夏天——我仍然選擇相信它們，心想那些令人瞠目結舌的誤點、取消的列車，以及故障的車上設備等應該不會影響到我。不過，很遺憾這次情況並非如此。

這次的行程大致如下：我們搭乘一如既往的阿聯酋航空班機前往杜拜，在那裡有12個小時的轉機時間。值得一提的是，不幸的是臺灣人牽手需要簽證不過這點非常容易解決，因為若轉機時間超過8小時，阿聯酋航空會免費提供簽證，還會附贈飯店住宿。熬過杜拜的氣炸鍋之後，我們抵達慕尼黑，停留了一天一夜。接著我們繼續往奧地利的因斯布魯克，之後再搭夜車（夜行列車）前往匈牙利。在奧地利期間，我們還順道去了北義大利的波札諾——這大概是我殺時間的最佳點子，正好填補了從飯店退房到夜車出發間的空檔。

奧地利的Jenbach與Achensee間運營Achenseebahn在Maurach村附近的火車。

我其實並沒有真正遊覽過杜拜，因為之前僅是在一次深夜、短短幾個小時的轉機中，住在機場附近的一家飯店，但由於時間太晚了，也沒辦法出去游蕩。因此我很好奇，這座或被人厭惡、或被人喜愛的城市究竟能帶來什麼體驗，雖然這次自然也只是略略觸碰到表面而已。

A tavalyi japán kirándulás eseményei óta kicsit leült a blog, újabban egyre jobban nehezemre esik új helyeket feltérképezni, kimenni oda, majd kempelni x órát, míg végre (talán) jön valami olyan jármű, melyet még nem fotóztam le 543 alkalommal. Szoktam nézegetni tajvani vasútbarátok képeit Taipei környékéről, de minden alkalommal az az érzésem támad, hogy „Itt is jártam. Itt is jártam. Itt még nem, de ide nincs elég nagy objektívem” stb. Szóval elunva a tajvani főváros környékét, rászántam magam, hogy egy egynapos kirándulás keretén belül ismét megvizsgáljam, hogyan alakul a sziget legtávolabb húzódó vasútjainak sorsa.

Egy Kaohsiung felé közlekedő, EMU3000-es sorozattal kiszolgált gyorsvonat Taimali közelében.

A legdélebbi részek nagy átalakulását annak idején már bemutattam, úgyhogy most inkább elsősorban a Taimali környéki, régóta kiszemelt fotóhelyek felkeresésére koncentráltam. Az időjárás ugyan sajnos nem kényeztetett el, a végig felhős, borongós időnek legalább annyi köszönetet mondhatok, hogy nem kezdett el esni (nagyon), azonban a fények természetesen így is borzalmasak voltak.

Ugyan legutóbbi, Tokióban (és annak környékén) tett látogatásom legfontosabb „megtekintendői” a JR East-féle és az Usui-hágóban található múzeum voltak, utazásom során óhatatlanul is belebotlottam a japán vasutak sajátos megoldásaiba. Nem feltétlenül kell nagy, nyilvánvaló dolgokra gondolni, olyasmiről is szó lesz, mint például egy átfestett jármű, a kerékpárszállítás vagy éppen a takarítószemélyzet felszerelése.

A fehér kesztyű és az analóg zsebóra továbbra is elválaszthatatlan része minden motorvonat-/mozdonyvezetőnek, noha a szolgálati menetrendeket már egyre több helyen nem papíron, hanem iPad-en kapja a jármű személyzete.

Tapasztalataim így elsősorban a JR East-re és néhány nagyobb magán-vasúttársaságra korlátozódnak, illetve valószínűleg olyasmire is rácsodálkoztam, mely már létezik pár éve, csak én még nem jutottam el odáig, hogy ki is próbáljam.

Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire régen szerettem volna már meglátogatni ezt a múzeumot, melyet végül a japán főváros (környéki) programjaim közé végül sosem sikerült bezsúfolni. Jobb is így talán, hiszen ezúttal célzottan, egy egész napot rászánva járhattam be a JR East-féle, elsősorban a társaság és Kelet-Japán vasúttörténelmét bemutató létesítményt, melyről a tárlat, az információ mennyisége, minősége, valamint a kapcsolódó szolgáltatások, infrastruktúra tekintetében minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a világ legjobb vasúti múzeuma.

A JR East Omiya pályaudvarának közelében található vasúti múzeum főcsarnoka.

 A „legjobb” persze mindig szubjektív, hiszen – Japánnál maradva – lehet, hogy valakinek a JR West jóval nagyobb kültéri tárlattal rendelkező kiotói, vagy a JR Central shinkansenekre és egyéb high-tech járművekre nagyobb hangsúlyt fektető nagoyai múzeumai jönnek be jobban, de annyi biztos, hogy a JR East múzeumában a látogató gyakorlatilag a japán vasúti történelem egészébe nyerhet bepillantást, kezdve a XIX. század Nagy-Britanniából importált gőzmozdonyaitól a 2010-es évek nagysebességű vasúti fejlesztésekig. Cikkem egyébként nem úttörő a témában, úgyhogy ha valaki másféle stílusban, interpretálásban is megismerkedne a múzeummal, annak erre tessék.

Egy külön bejegyzést érnének a legutóbbi, Japánban tett látogatásom során tapasztalt benyomások, változások, hiszen öt évvel ezelőtt, 2019-ben jártam utoljára az országban, a fővárosban meg talán még ennél is régebben. 2024 azonban végre pótolta ezt a hiányt, hiszen néhány napos tokiói látogatásom során a meglátogatandó helyszínek 6 egész százalékát sikerült kipipálnom, noha akadtak olyanok is, melyekre menet közben bukkantam rá.

Az Usui-hágónál kialakított vasúti múzeumnál a hágó egykori igáslovai működőképes állapotban maradtak fenn, így látványosság gyanánt gyakran találkozhatunk velük az eredeti vonal egy rövid szakaszán.

Egyik ilyen helyszín az Usui-hágó, mely – vasutas tekintetben – a Shin’etsu fővonal egykori Yokokawa – Karuizawa szakaszára utal. Arra a szakaszra, mely alatt napjainkban a Hokuriku shinkansen révén az utazók többsége gondtalanul átsuhan csupán, pedig 1997-ig gépnek s embernek is igazi kihívás volt a hágón való átkelés.

Caojiawan, Liziba, Shichuan. Aki rendszeresen forgatja a közösségi médiát, az valószínűleg találkozott már a Chongqing Rail Transit ezen állomásaival, noha nem is biztos hogy tudta, hogy ezek merre is vannak. Caojiawan a híres-hirhedt megálló a semmi közepén, mely még a 2010-es években futott be nagy karriert a nyugati médiában.

A „vonat bemegy a házba” megálló hivatalos neve Liziba és a lakóépület – a tévhittel ellentétben – az egysínű vasutat kiszolgáló megállóval egyidejűleg épült meg, nem utólag „fúrták át”. Shichuan pedig a „vonatozó parasztok” témában szokott felbukkani, hiszen ez a megálló már olyan messze van a városközponttól, hogy a környék már inkább számít vidéknek, s nem meglepő módon a gazdák is a reggeli első metrójáratokkal jutnak el a belvárosi piacokhoz.

A Chongqing Rail Transit 3-as vonalán közlekedő egyik szerelvény kel át a Jialing-folyó felett, előtérben pedig turisták tömegei örülnek a 2-es vonalon található Liziba megállóba érkező járműnek.

Caojiawan környékét már nem volt erőm megvizsgálni, ahogy a gazdák reggeli ingázása miatt sem volt túl sok kedvem reggel hatra kimenni az Isten háta mögé, Liziba pedig szerintem messze nem a hálózat legérdekesebb része, annak ellenére, hogy azt tömegek keresik fel nap mint nap.