Drága nagyapám unszolásának eleget téve idén októberben eljött a nagy pillanat és végre én is tiszteletemet tehettem a phở, a bánh mì és Ho Si Minh országában. Páran talán már rájöttek, hogy bizony Vietnamról (á nélkül!) van szó, melyet, ha másról nem is, a hasonlóan elnevezett háborúról, a Magyarországra exportált ruhákról, teákról és a szomszéd kifőzdében dolgozó Nguyen-ről biztosan ismer a többség, de legalábbis biztosan többet tudna mondani, mint a szomszédos Kambodzsáról vagy Laoszról.
Utazásom alkalmával ezúttal is kiemelt szereppel bírt a helyi vasúti körülmények feltérképezése, így, míg a többség a Mekong-deltájánál örült az úszó piacnak vagy éppen pácolódott Vung Tau partjain, addig én rendületlenül méricskéltem a helyi pőrekocsik tengelytávjait. Természetesen azonban én sem maradtam ki minden klisés földi jóból, hiszen Dalat és a Hai Van-hágó kiváló túrázóhelyei vagy Huế templomai, mauzóleumai sem hiányoznak a repertoárból. Ezúttal azonban a DSVN (Đường sắt Việt Nam) vagy ha úgy tetszik VNR (Vietnam National Railways), a Vietnami Állami Vasutaké lesz a főszerep, melyben saját tapasztalatok és száraz számok, adatok is előkerülnek.
A Hanoi – Saigon viszonylatú SE5-ös számú éjszakai vonat érkezik Nha Trang városába Hanoi felől.
A vietnami vasutak napjainkban is tapasztalható viszonylagos leépültségéből és elhanyagoltságából kifolyólag a kötött pálya sem a személy-, sem a teherszállításban nem bír különösebben nagy szereppel, bár a vietnami szárazföldi forgalomra en bloc igaz, hogy az infrastruktúra alulfeljett, közúton és vasúton is akár órákba telhet egy közel 100km-es táv leküzdése.