A gyűjteményemben lévő jegyek alapján 2015 szeptemberében ültem fel először az Alishan Erdei Vasút egyik járatára, mely akkor csupán Chiayi és Fenqihu között közlekedett. Hat évvel később, 2021 októberére ugyan már hébe-hóba a Chiayi – Shizilu viszonylatú járatok is felbukkantak, ám ezek annyira ritkák, hogy legfeljebb csak menetrend szintjén találkoztam velük, hiszen a vasút hegyi szakaszainak állapota rendkívül változó, így ezek akár egyik napról a másikra is kikerülhetnek az utasforgalomból.

A mostani alkalommal így Chiayiból megint csak Fenqihuig tartott az út, azonban – a buszoknak hála – most a „hegytető”, így Alishan és a 2000 méter felett található egyéb állomások is terítékre kerültek.

Az 1980-as, Mitsubishi gyártmányú, DL-38 számú dízelmozdony személyvonatával Zhaoping állomásán. A DL-38-as jármű az utolsó 25 tonnás dízelmozdony a társaság állományában, az újabb változatok ugyanis mind 28 vagy 30 tonnás kivitelben érkeztek, 400, illetve 550kW névleges teljesítmény mellett.

Kirándulásom, illetve kirándulásunk, mivel a feleségem is elkísért, ezúttal azonban nem kizárólag csupán a vasút miatt jött létre, hiszen az Alishan Erdei Vasút történelmét és üzemét – az akkori, 2015-ös állapotok alapján – már elég jól kiveséztem, úgyhogy hébe-hóba „off-topiknak” tekinthető témák is felbukkannak majd.

Na, de honnan jött az ihlet? Történt, hogy a lassan két éve velünk lévő koronavírus (variánsok) késő tavasszal Tajvanra is bepofátlankodtak, így más országokhoz hasonlóan rövidesen a tajvani kormány is szigorú korlátozások bevezetésére kényszerült, mely hideg zuhanyként érte a lakosságot és engem is. E korlátozások hetei alatt az érdeklődők természetesen jóval kevesebbet költöttek, visszaesett a fogyasztás, ezért a kormány „gazdaságélénkítő” intézkedései nyomán az arra jogosultak 5000 tajvani dollárral (kb. 55700 forint) lettek gazdagabbak, melyet mindenki egy kupon formájában kapott meg.

E kuponok felhasználásával kapcsolatban csupán néhány megkötés volt, ám belföldön gyakorlatilag bármire – többek közt vonatjegyre, szállodára is – el lehetett költeni (s el is kellett, hiszen a lényeg az volt, hogy felpörögjön a gazdaság, ezért a kuponok pár hónapos érvénytartammal érkeztek). Nem voltunk restek az adományt mielőbb felhasználni, s bár fordíthattuk volna azt a rendszeres kiadások fedezésére, mi mégis az utazás mellett döntöttünk. Több célpont közül végül Chiayit és a rég nem látott Alishan vidéket választottuk, melyhez így – szinte természetesen – az Alishan Erdei Vasút is társult.

Az Alishan Erdei Vasút járatai efféle felállásban, tolva közlekednek Alishan és Zhaoping, illetve Alishan és Shenmu között. A személykocsik egyik végébe rejtett vezetőállás persze nem teljesértékű, hiszen az csupán fékezésre, kürtölésre és a fényszórók működtetésére szolgál.

Próbáltuk úgy szervezni az utat, hogy minél több mindent – vonat- és buszjegyet, szállást, étkezést – tudjunk bezsúfolni 2 x 5000 dollárnyi kuponba, mely végeredményben sikerült is, hiszen a taipei átlaghoz képest szinte töredékannyiért tudtunk étkezni például.

Chiayi

Ha valaki hébe-hóba néz dokumentumfilm-sorozatokat Netflix-en, az belefuthatott a Street Food: Asia, Chiayiról szóló epizódjába is, mely betekintést enged a város hangulatába és a helyi finomságokba egyaránt.

Rendhagyó módon ezúttal busszal, s nem vonattal közelítettük meg a környéket, így első ízben fordult elő, hogy egy Taipei – Taichung viszonylatnál hosszabb távon vettem igénybe buszt. Végeredményben a busz sem volt egy rossz döntés, a legtöbb gyorsvonathoz hasonlóan, kb. 3,5 óra alatt juttatott el bennünket célunkhoz, s szerencsémre az út legnagyobb részét át is aludtam, így nem akartam azonnal felkötni magam a kiszemelt pulykahúsos rizst terítő egység körül felhalmozódott helybéliek áthatolhatatlan gyűrűjében.

Pulykahúsos rizs és társai à la Chiayi.

Chiayiban így a helyi, olcsó ételek bűvkörében nem is töltöttem sok időt bármilyen vasút böngészésével. Az egyetlen kivételt az Alishan Erdei Vasút főhadiszállásának tekinthető Beimen jelentette, ahol előzőleg, neten megvásárolt jegyeinket akartam átvenni.

A társaság oldalán ugyanis már (végre) minden gond nélkül lehet jegyet is venni, e jegy felhasználása azonban továbbra is „bugyuta” kissé.  Fizetést követően, bár a netes felületről le tudunk tölteni egy e-jegynek tűnő QR-kódot, e kód azonban semmire nem jó. Nem vehetjük át vele a papíralapú jegyet, nem használhatjuk az állomáson kiépített jegykapunál, illetve a vonat személyzeténél sincs e kódot leolvasni képes eszköz.

6 év alatt ez már legalább a 3. kiadása az Alishan Erdei Vasút jegyeinek, mely elrendezését tekintve a „régi” TRA jegyek mintáját követi, a háttér azonban egy fokkal izgalmasabb és valamelyest reprezentálja is a vonalat.

Hiába van így e-jegy opció, papíralapú jegy nélkül továbbra sem lehetséges az utazás. Éppen ezért kerültünk egyet a már említett Beimen állomás felé, hogy beszerezzük jegyeinket, itt azonban szomorúan tapasztaltuk, hogy a hétköznap elérhető két pár járat leközlekedését követően mindenki azonnal hazamegy. Jegyvásárlására, átvételre természetesen a végállomáson, Chiayinál is van lehetőség, a kihelyezett hirdetmény alapján azonban ott aznap épp áramszünet volt.

Beimen állomás felvételi épülete.

A jegyeket végül az indulásunk előtti percekben vettük át, s nem sokkal később már egy, nyugdíjas turistacsoportokkal telepakolt járaton suhantunk az Ali-hegy felé.

Fenqihu

A szemfüles olvasó már kiszúrhatta, hogy nem Chiayi és Alishan, hanem csak Chiayi és Fenqihu között utaztunk (ismét), melynek két oka is volt: Az egyik a puszta tény, hogy az 1999. szeptember 21-i földrengést követően a Shizilu – Alishan szakaszt még mindig nem sikerült teljesen rendbetenni. Az új állomások ugyan már elkészültek, a pálya helyreállításához szükséges erőforrások (értsd: pénz) azonban rendkívül lassan csordogálnak. Látszik viszont már a fény az alagút végén, ugyanis azt rebesgetik, hogy 2023-ban végre ismét helyreállhat a személyforgalom a teljes szakaszon.

1000 méter közelében.

A másik ok természetesen ismét a Covid butasághoz köthető: A CDC (helyi Népegészségügyi Hivatal) zárt terekre, így a tömegközlekedési eszközökre vonatkozó korlátozásai nyomán az Alishan Erdei Vasút szüneteltette a Fenqihu – Shizilu közötti forgalmat, mely fogalmam sincs, hogy milyen összefüggésben lehet a járványügyi korlátozásokkal, hiszen, mint írtam, Fenqihuig teljesen tele volt az általunk is igénybe vett járat.

Kilátás Liyuanliao és Jiaoliping között, a háttérben némi teaültetvénnyel. Az növényzet sajnos sokat továbbra sem enged láttatni a tájból, így az embernek nem sok lehetősége van fotózni.

Korábbi emlékeimmel ellentétben az út ezúttal nem rázta ki a lelket is belőlünk, noha helyenként nem volt egyértelmű, hogy a sínen vagy a zúzottkövön gurulunk-e. Kellemes meglepetés volt a többnyelvű (kínai, angol, japán, koreai) hangos utastájékoztató is, mely egy-egy nevezetesebb ponthoz, például a forró- és mérsékelt égöv választóvonalához érve rövid információval szolgált.

Végállomás Fenqihunál.

A fenqihui végállomás nem változott sokat 2015-höz képest, azt leszámítva, hogy az egykori kocsiszínt teljesen elbontották, helyére egy korszerűbb épület kerül majd, lakóit pedig, egy 18 (Class A) és 28 tonnás (Class B) SHAY gőzmozdonyt, valamint egy egykori PFT járművet pedig egy ideiglenes „pajta” alatt helyeztek el.

A Fenqihunál tanyázó, SL-18 jelű, 1912-es évjáratú, 18 tonnás, 2 hengeres SHAY mozdony a Feketegarami Erdei Vasúttal (Čiernohronská železnica, ČHŽ) való testvérvasúti megállapodást követően a szlovák társaság honlapján is felbukkant, úgyhogy számítottam rá, hogy esetleg éppen ez a mozdony kerülhet Európába, azonban 2021-gyel bezárólag még semmilyen konkrét infó nem került elő a tranzakcióval kapcsolatban, pedig az Európában fehér hollónak számító SHAY hatalmas attrakció lehetne a ČHŽ kötelékében.

Egy szintén kéthengeres SHAY mozdony oldalnézetben, melyen a homoktartály, a gőzdóm, a főlégtartály mellett a SHAY hajtáslánc egyedi elemeit is megfigyelhetjük.

Fenqihu nemcsak napjainkban, hanem az Alishan Erdei Vasút fennállása során gyakorlatilag végig kulcsszerepet töltött be, hiszen az Alishan felé igyekvők itt vehettek először maguknak enni- s innivalót, nyújtózhattak egyet menetrend szerint. Előbbi hagyománynak állítanak emléket a faluszerte kapható vasutas „bentók”, azaz dobozba csomagolt készételek, melyek egykor is csirkecombot, rizst és zöldségeket tartalmaztak egy jóféle, fém ételhordóban (ez utóbbi a műanyagok elterjedéséből kifolyólag szinte teljesen eltűnt, úgyhogy ma már rendkívül ritka az efféle csomagolás).

A hagyományos fenqihui bento.

Fenqihu napjainkban egy némileg elturistásodott „óváros” mellett hosszabb-rövidebb tanösvényekkel, wasabi vásárlási lehetőséggel, fánkokkal várja az érdeklődőket, így érdekes módon a környéken nagy számban előforduló tajvani magashegyi teaültetvények közül egy sincs kimondottan közel, noha magát a teát természetesen tisztességes számban megtalálni a fenqihui üzletek kínálatában is. Teát egyébként itt csak akkor érdemes venni, ha ért hozzájuk valamennyire az ember, mert előfordulhat, hogy átcsomagolt és/vagy rosszabb minőségű teát kapunk, illetve jó eséllyel valamelyik ültetvény boltjában feleannyiért megkapjuk ugyanazt a portékát.

A Fenqihu állomásnál kialakított étterem, melynek specialitása – talán nem meglepő módon – szintén az előbb látott bento.

Utunk során kerültünk volna egyet az egyik közeli óriásfáig, ám természetesen csak a félúton elhelyezett tájékoztatóból derült ki, hogy felújítás miatt a fát nem lehet megközelíteni, vagy úgy egyáltalán távolról szemlélni (itt értelemszerűen a fához vezető ösvény volt felújítás alatt, nem maga a fa). Ennek okán így végül csak az akkor éppen forgalom nélküli Fenqihu – Duolin szakasz mentén sétáltunk egyet, majd fánkozást követően nyugovóra tértünk.

Az Alishan Erdei Vasút Fenqihu és Duolin közötti szakasza a koronavírus miatti korlátozások idején. Jól látható, hogy a sínkorona mennyire berozsdásodott. „Szerencsénkre” a CDC alig pár héttel a látogatásunkat követően, november 2-án oldotta fel a korlátozásokat, így, ha kicsit később jövünk, akkor egészen Shiziluig utazhattunk volna.

Kíváncsi leszek, hogyan alakul majd át Fenqihu a kocsiszín elkészültét követően, s titkon bízom benne, hogy ezúttal nem ölik meg a hely hangulatát valami jellegzetesen tajvani, lélektelen acél-beton-üveg megoldással, mellyel egyébként sajnos már megszámlálhatatlanul sokszor ütötték agyon egy-egy környék autentikus mivoltát.

Alishan

Az igazi ínyencségek azonban a hegytetőn, az Alishan Nemzeti Parkban vártak ránk, ahol a park vasútjai – a fővonal javítása miatt – gyakorlatilag szigetüzemben működnek.

Az új Alishan állomás felvételi épülete. Eredetileg a mai Zhaoping állomás viselte az Alishan nevet 1914 és 1981 között, ám ezen új állomás létrehozásával kicsit megvariálták az állomásneveket. További érdekesség, hogy az itt látható épület elődje szintén megsemmisült az 1999-es földrengésben, így a napjainkban is látható létesítmény mindössze 2007 óta üzemel.

Nincs egyszerű dolga egyébként annak, aki tömegközlekedéssel utazna Fenqihu és Alishan között, hiszen aki csak egy napot szánna a parkra és szeretne minél korábban elindulni, annak egészen pontosan 1-re korlátozódik a választható eljutási lehetőségek száma, ráadásul az se közvetlen. A ritkás menetrendből végül kihámoztam egy elfogadható alternatívát, mellyel már reggel 10-11 környékén a parkban lehettünk volna.

Volna, ugyanis a derék busztársaság kiváló kommunikációja nyomán csak a busz lekésését követően derült ki, hogy a fenqihui végállomás ideiglenesen zárva, a buszok egy közeli másik megállóig közlekednek csupán. Az ezt a tényt feltáró hirdetmény azonban az ominózus „másik megállóban” kapott csak helyet, a fenqihui végállomásnál nem, úgyhogy vígan néztem a buszkövető alkalmazásban, ahogy nagyszerű tervem atomjaira hullik. Logikus nem? Hiszen, ha egy megálló nem működik, akkor az erről szóló tájékoztatást a működő megállóban helyezem el. A kis intermezzónak hála kaptunk plusz két óra szabadidőt Fenqihuban, s már dél is elmúlt mire sikerült eljutni a parkhoz, ám legalább az a buszjárat már közvetlen volt, nem kellett egy teaültetvény közepén várakozni a csatlakozó járatra.

A hirtelen ránk zúdult szabadidőben a környéket járva azért megfigyelhettük, hogy még egy ilyen kis közösségben is vannak egyenlőbbek, így például a táplálékul szolgáló, zsenge chayote szárakat (helyi elnevezéssel: 龍鬚菜, lóng​xū​cài) is meglovasították már páran az itt látható hirdetmény szerint.

A Fenqihu és Alishan közötti buszút ugyan eseménytelenül telt, mégis különlegesnek volt mondható, hiszen ritkán járok 2000 méter feletti hegységekben. A buszkövető alkalmazás bő egyórás utat jósolt Alishanig, mely eleinte abszurdnak tűnt, hiszen alig 35 kilométernyi távolságról van szó, az egyébként sem kifejezetten egyenes utat beborító sűrű köd / felhő gyakorlatilag végig 20-30km/h-s tempót engedélyezett csupán.

A Nemzeti Park bejáratát elérve azonban megkönnyebbülve konstatáltuk, hogy nem zuhantunk bele egyetlen szakadékba sem és lehetőségünk adódott a park egyedülálló természeti (és vasúti) kincseinek felfedezésére. A beugró a parkba egyébként elég húzós, 300 tajvani dollár (kb. 3300 forint) per fő, mely önmagában nem tűnik soknak, azonban, ha valaki vonatozna is, annak irányonként további 100-150 dollárt (kb. 1100 – 1700 forint) kell leszurkolnia. Hozzánk hasonlóan 50%-os kedvezményt élvezhet azonban az a látogató, aki tömegközlekedéssel – jelenleg ez csak a buszt jelenti – érkezik.

Az egyik alishani jegypénztár. Az állomásépület – félreeső mivolta ellenére - egyébként elképesztően nagy, s nem kevesebb mint 8 jegypénztár áll az utasok rendelkezésére. Ez soknak tűnhet, azonban a pandémia előtt, 2019-ben több mint egymillió utas utazott a parkon belül közlekedő vonatjáratokkal.

Az érdeklődők jelenleg három úticél közül választhatnak, ezek mindegyike a parkon belül kapott helyet. E három viszonylat Alishan és Shenmu, Alishan és Zhaoping, illetve Alishan és Duigaoyue között húzódik (ld. térkép alant). Utóbbi egy kicsit kakukktojás, hiszen Duigaoyue felé csak a kora reggeli, a napfelkeltéhez igazított menetrendű járat közlekedik, Shenmu és Zhaoping ellenben naponta több alkalommal is elérhető.

A park vasúthálózata nem túl szövevényes, Google Maps-en viszont a rendkívül halvány és nem is kifejezetten pontos jelölésből fakadóan nehéz a tájékozódás, úgyhogy azóta a valamivel vasútbarátbarátabb Openstreetmaps-t használom.

Az Alishan Erdei Vasút legmagasabban fekvő (és fennmaradt) részei.

Mint látható, a legmagasabban fekvő szakaszok bővelkednek csúcsfordítókban, illetve Shenmu és Alishan állomásai is így csatlakoznak a vonalhoz, míg Erwanping állomásnál egy deltát is megfigyelhet az érdeklődő. A térkép felső részénél a szintén az 1999-es földrengés (illetve az azt követő hegyomlás) martalékává vált Mianyue vonal végpontját is megtalálhatjuk.

Alul, Alishan állomástól valamivel nyugatabbra húzódik a mai Shuishan vonal, mely fénykorában Duoduoka, (哆哆咖線, duōduōkā xiàn), illetve Dongpu (東埔線, dōngbù xiàn) vonal néven mélyen elnyúlt a hegyek között. Összehasonlításképp, álljon alant egy térkép azt bizonyítandó, hogy a japán megszállás alatt (1945-tel bezárólag) mennyire kiterjedt volt az Alishan Erdei Vasút magashegyi szakasza.

Az Alishan Erdei Vasút egykori, 2000 méter feletti szakaszai. A vörös négyzet a fentebb látható, kinagyított részletet jelöli.

A két „romvonal”, nevezetesen a Mianyue és a Shuishan vonal közül természetesen a Mianyue az érdekesebb, hiszen itt gyakorlatilag megállt az idő, így az érdeklődő az 1999-es földrengést követő állapotok mentén kialakított túraútvonalon fedezheti fel a környéket. Az egyetlen bökkenő ezzel, hogy a vonal egy másik természetvédelmi területen is áthalad, így a belépés engedélyköteles. Nincs külön őrbódé vagy más „határőrség”, a túrázókat az arra (gyakran) járó park- és rendőrség igazoltathatja és engedély hiányában tavaly több embert is megbüntettek legalább 300 ezer forint értékben.

Az engedély egyébként sem lebecsülendő hasznosságú, hiszen a rendkívül balesetveszélyes ösvényen bajbajutottakat ezáltal a hatóságok lényegesen könnyebben tudják begyűjteni. Az engedély mellett továbbá külön megkötés, hogy csak legalább háromfős csoportokban lehet belépni, úgyhogy e vonal felfedezése egyelőre még várat magára.

Asszonykámmal így a jóval barátságosabb Shuishan vonal felé vettük az irányt, mely 1,6km hosszan, a Shuishan Óriásfáig nyújt felhőtlen mulatságot. A felhőtlen persze csak képletes, hiszen az év ezen szakában, ezen a magasságon szinte állandó a felhőtakaró, gyakran pár méterre korlátozva a látótávolságot.

A Shuishan vonal ködös bejáratát általában a PFT járművei foglalják el, de évente pár alkalommal egy-egy különvonat is megfordul erre.

A Shuishan vonal közvetlenül Zhaoping állomásából ágazik ki, a fenti, részletesebb vonaltérképen jól látni az egykori nyomvonalat, melyen gyakorlatilag visszasétálhatunk Alishan állomásig (néhány méter szintkülönbséggel persze).

A jelenlegi Shuishan végállomás mindössze 1,6km-re található Zhaopingtól.

Kicsit becsapós a térkép, hiszen a többi vasútvonallal ellentétben a Shuishan vonal egy egyszerű túraútvonalként jelenik meg, holott a vasúti pálya – láthatóan – még egyben van egy kisebb szakaszon. Olyannyira, hogy 2021 tavaszán még egy „hagyományőrző” faszállító vonat is járt erre a vasútbarátok legnagyobb örömére.

Az óriás ciprusfáig vezető út így egészen könnyen járható, szintemelkedés gyakorlatilag nincs, a vasúti pálya mentén a legtöbb helyen mindkét oldalt ki lett taposva egy-egy ösvény, így nem kell a zúzottkövek vagy a talpfák között bukdácsolnunk. A gyakran sejtelmes ködbe burkolózó fák közt, különösen Shuishan állomás környékén vadon élő tajvani makákókat is megfigyelhetünk.

A Shuishan vonal végét egy természetes földkúp jelzi, míg a vasúti pálya maradéka valószínűleg már örökre a természeté lesz.

Hegyi környezet lévén az időjárás is gyorsan változott, így egyik pillanatban még szakadó eső, a másikban pedig már forró napsütés szórakoztatott bennünket egészen addig, míg a felhőzet be nem tömte a napsugarakat átengedő „lyukakat”.

A turizmusra építve természetesen itt, a nemzeti parkon belül is találni szállásokat szép számmal, így ünnepnapok kivételével gyakorlatilag előzetes foglalás nélkül is szinte biztosan lesz szabad szállodai szoba, B&B, hála a parkolókban portyázó helybélieknek. A szállodákhoz természetesen megfelelő mennyiségű étterem is tartozik, sőt, a közelben még egy posta is helyet kapott. Ezen infrastruktúra azonban relatíve koncentrált, tehát nem pofátlankodik bele a tájba lépten-nyomon ételstand, kacatárus, hitelkártyát promózó ügynök.

Az általunk eltöltött néhány óra igazából sértés a park által nyújtott látnivalók tükrében, így legközelebb biztosan kimarad Fenqihu, hogy 1-2 teljes napot tudjunk szánni Tajvan eme különleges szegletére.