Ugyan a címben szereplő „megszűnt vasútvonal” gyakran a szó szoros értelmében, a pálya al- és felépítményének felszedésével együtt értelmezendő, a nyomvonalak „elhagyottnak” már aligha mondhatóak, hiszen ezek helyén közút, bicikliút létesült, hozzájárulva a környéken élők egészséges életmódjához meg persze a helyi turizmushoz is. A következő sorok így három, Taichunghoz közeli, mára már bezárt vagy felszedett vonalat vesz górcső alá.

Az 1938-ban átadott Longteng híd látképe 2015 szeptemberében az Old Mountain Line vonalán.

Nem túlságosan elcsépelt téma okán érdemes először elheyeznünk magunkat a térben, melyet az első fejezetben, némi történelmi információval felfegyverkezve tehetünk meg.

Történelmi kitekintő

Tajvan szigete az 1895-ös shimonoseki egyezményt követően került hivatalosan is japán fennhatóság alá, így a nagyobb volumenű vasútépítési munkálatok gyakorlatilag mind erre az időre vezethetőek vissza, hiszen a korábbi „tulajdonos” Qing-dinasztia nem fordított különösebb figyelmet a tajvani infrastruktúra fejlesztésére. Adottságai révén a sziget kifejezetten alkalmasnak bizonyult egy, a partjai mentén futó, kvázi vasúti körgyűrű létrehozására, melyet a japán szakemberek gyakorlatilag a végső célnak tekintettek. (Minderre egyébként végül csak 1991-ben, közel fél évszázaddal a japánok kivonulását követően került csak sor a Tajvan déli részén, Fangliao és Taitung között húzódó South Link Line által, de ez most nem tartozik ide.)

A sziget nyugati oldalánál jóval népesebb területeket összekötő, keleti parti vasútvonalak első szakaszának az 1902-re elkészült, 125,4km hosszú Keelung – Zhunan viszonylat tekinthető, melyet az 1908. február 20-ára befejezett, 85,5km hosszú, Zhunan – Changhua között húzódó Taichung Line, vagy ismertebb nevén a mai Mountain Line követett.

Az írásban taglalt területek elhelyezkedése Taichung környékén.

Mindezt 1922-ben bővítette az ugyancsak Zhunan és Changhua viszonylatú, ám a parthoz jóval közelebb húzódó Coast Line, mely napjainkban Taichung elővárosai mellett a taichungi kikötőt is kiszolgálja.

Jelen írás főhősei azonban a Taichung vonal, pontosabban annak egykori, kisebb sebességet lehetővé tevő nyomvonala, valamint az 1950-es években épült Shengang és Dongshi mellékvonalak lesznek, melyeket a továbbiakban, a könnyebb azonosítás végett, számozott térképeken jelöltem.

Az Old Mountain Line

A helyi elnevezéssel is csak „régi hegyi vonalként” (舊山線, jiùshānxiàn) ismert, mintegy 15,9km hosszú, Sanyi – Houli – Fengyuan viszonylatú szakasz gyakorlatilag az 1908-ban elkészült Taichung vonal (majdnem) eredeti nyomvonala, mely tucatnyi, hosszabb-rövidebb híd és alagút segítségével, apró ívsugarakkal vág át a hegyvidékes területen.

Az Old Mountain Line 1938 és 1998 között üzemelő, Houli és Sanyi között húzódó szakasza. (A képre kattintva a térkép nagyobb méretben is megtekinthető!)

Na, most miért van szó 1938-ról, mikor a vonal 1908-ban nyitott meg? És ez miért csak „majdnem” az eredeti nyomvonal? Itt utalnék a legelső, a Longteng hidat ábrázoló képre, ugyanis ez a műtárgy gyakorlatilag egy természeti katasztrófának köszönheti létét.

Az eredeti, 1906 és 1907 között épült, Theodore Cooper és Charles Schneider, amerikai építőmérnökök által tervezett, a japán megszállás alatt Gyotohei híd (魚藤坪橋, gyotōhei kyō) néven ismert tégla és acél felhasználásával épült híd ugyanis az 1935-ös Shinchiku-Taichu földrengésben (mely a mai Hsinchu és Taichung városai után kapta nevét) helyrehozhatatlan károkat szenvedett, így a Taichung vonal helyreállítását felügyelő hivatal, a Tajvani Kormányzó Iroda jóváhagyásával egy új híd, a napjainkban is álló Longteng híd megépítése mellett döntött.

A Gyotohei / régi Longteng híd maradványai. A megmaradt pillérek közül egy az 1999. szeptember 21-i Nagy Jiji földrengés során dőlt le.

Az egyébként látványos kilátást és utazási élményt biztosító Old Mountain Line az 1990-es években zajló nyomvonalkorrekciós láznak köszönheti „vesztét”, hiszen pl. a 7728 méter hosszú Sanyi alagút nemcsak Tajvan egyik leghosszabb vasúti alagútja lett, de 130km/h-s üzemi sebességet biztosított egy olyan szakaszon, ahol sokáig ennek csak a töredéke volt elképzelhető. A menetrend szerinti utolsó vonatjáratok 1998. szeptember 23-án közlekedtek az Old Mountain Line vonalán, és úgy tűnt, hogy a vonal végül az enyészeté lesz.

2010. júniusában azonban, a MÁV-Starthoz gyakran meglepően hasonlító „kártékony” üzletpolitikát folytató helyi állami vasúttársaság, a TRA (Taiwan Railway Administration) egy sokak által üdvözölt program keretében gőzös különvonatot indított a vonalra, annak ellenére, hogy az több mint 10 éven át parlagon hevert. E különjáratok az elkövetkező években is eljutottak a környékre, egészen 2016. március 1-ig, mikor is a Miaoli megye által hatályba léptett, tök mindegy milyen rendelt okán a védelmet élvező, „történelmi jelentőségű helyről” kiszorultak a TRA járművei.

Shengxing állomás látképe 2015 szeptemberében, néhány, az F.2-es számú utasítás 1.4.2-es pontját megszegő látogatóval.

Old Mountain Line így néhány évre teljesen elcsendesedett és leginkább statikus látnivalóként csalogatta a turistákat, igaz, közvetlenül 2016 előtt sem tolongtak már a kirándulóvonatok.

A vonal leglátogatottabb állomása egyébként Shengxing, mely 402,33 méteres tengerszint feletti magasságával napjainking is a TRA legmagasabban fekvő állomása. (A tajvani rekorder egyébként az Alishan Forest Railway mentén található Zhushan állomás, mely 2451 méter magasan található.) Shengxing mellett a másik, valamivel könnyebben megközelíthető állomás az új Taian megállótól néhány százméterre található, de az „attrakciók” és a hegyi környezet hiánya okán ez jóval kevésbé népszerű.

A régi Taian állomás képe 2016 decemberében.

Helyi vasútbarátok legnagyobb bánatára a további gőzös kirándulóvonatok indulásának reménye 2018. augusztusában végérvényesen szertefoszlott, ugyanis ekkor mutatták be az olcsóbban üzemeltethető, ám hasonló kilátást biztosító Old Mountain Line Rail Bike-ot, mely segítségével a látogatók a 3-as számú térképen, zöld színnel kiemelt útvonalon tehetnek meg egy kb. 12km hosszú retúr utat Shengxing állomás és a 6. alagút között.

A Rail Bike „sínbicklik” helyváltoztatás nélkül is menetirányba fordíthatóak, hiszen fordítókorong / hurok sehol nem áll rendelkezésre a vonalon.

A közönséget megosztó, ám a 2018. augusztusa és a 2019 májusa között zajló próbaüzem alatt meglehetős sikert arató Rail Bike biciklik jelenleg fejenként 280 tajvani dollárért (kb. 2600 forint) vehetőek igénybe a másfél órás út időtartamára. A járművek ugyan a „bike” megnevezést viselik, az „elektromos rásegítésű vasúti bringóhintó” valószínűleg jobban behatárolná azok tulajdonságait, hiszen egyszerre akár 4 fő is igénybe veheti, látogatásunk alkalmával pedig végig elektromos üzemben haladtunk.

A járműveken ezen felül GPS és hangosbemondó is helyet kapott, így egy-egy nevezetességhez közeledvén rövid háttérinformációkat kapunk a helyszínről.

Egy RailBike a valamivel biztonságosabbá tett Longteng hídon 2018 decemberében.

Ami a megvalósítást és az ötletet illeti, szerintem nem rossz. A legnagyobb problémát csak Shengxing állomás megközelítése jelenti, mely egyébként kb. 5 kilométerre található a jelenleg is üzemelő Sanyi állomástól, ahonnan viszont semmilyen tömegközlekedés nem indul erre, így főként taxira vagy a saját lábainkra szorítkozhatunk. Sanyi állomásán egyébként a 3-as számú térképen, pirossal jelölt Old Mountain Line felé külön peron és vágány áll rendelkezésre, mely teljesen független az üzemelő vonatforgalomtól, így a jövőben talán innen indulhatunk Shengxing helyett.

A RailBike persze kevésbé autentikus egy gőzmozdonyhoz, és a vonalon egykor közlekedett személykocsikhoz képest, ám annak tekintetében, hogy a TRA néhány éve közel 1200 tajvani dollárért (kb. 11100 forint) kínált jegyeket egy kevesebb mint 40 kilométeres útért, mindez annyira nem is elfogadhatatlan, ráadásul a három, működőképes gőzmozdonyból kettő nem is került elő 2018-ban. (A harmadikat meg 2016-ban vitték el a sziget másik végébe, kifejezetten az ottani kirándulóvonatok élére.)

Shengxing állomás látképe 1998-ban (bal) és 2015-ben (jobb). (A képekre kattintva azok valamivel nagyobb méretben is megtekinthetőek!)

A RailBike-os út így egy rövid eligazítással kezdődik, természetesen kínaiul, de a személyzet egyszer egy „Please…”-t is elhintett felém, így gyanítom, nagyobb számú külföldi érdeklődő esetén minderre angolul is sor kerülhet. A járművek üzemeltetése egyébként szintén nem egy nagy ördöngösség, mindössze a gázadásra és a fékezésre kell ügyelnünk, igaz, a „biciklik” végsebessége mindössze 12km/h. Az út során tapasztaltakról, látnivalókról pedig beszéljenek inkább az alábbi képek:

A RailBike útvonalán található látnivalók, míg az utolsó képen az új, 1998-ban átadott vasúti viadukt látható. (Nagyobb méretű képek ezúttal is elérhetőek!)

A Houlinál található kiágazás körüli susnyás ellenére az Old Mountain Line Sanyi – Houli szakasza gyakorlatilag így teljes hosszában bejárható, valamennyi műtárgy, beleértve a megannyi alagutat és a Daan folyó fölött átivelő régi vasúti hidat is.

Mindez azonban messze nem mondható el a Houli – Fengyuan szakaszról, ahol a nyomvonal legnagyobb részén bicikliút létesült, a fengyuan állomásnál található kiágazás környéke például a felismerhetetlenségig változott a vonal bezárása óta.

Az Old Mountain Line Houli és Fengyuan közötti szakasza, pirossal a régi, megszűnt vonalak. (A képre kattintva egy nagyobb méretű térkép is elérhető!)

A fenti térképen pirossal jelölt nyomvonalakon, beleértve az egykori Dongshi vonalét is, napjainkban így az állomások kezdőneveiből alkotott Houfeng bicikliút húzódik, mely az Old Mountain Line egyik régi vasúti hídját is hasznosítja. E bickliutak mentén az egykori megállók és állomásépületek is megmaradtak, illetve a töltéseken túl gyakran a sínszálakat is megfigyelhetjük az aszfaltba építve.

Az akkori Old Mountain Line mellékvonalaként 1959. január 12-én átadott Donshi vonal a Daxueshan fakitermelő vidékeinek és a Dajia-folyón zajló folyamszabályozási és gátépítési munkálatainak logisztikai támogatására épült meg mindössze 9 hónap alatt. A vízépítési munkák végeztével és az intenzív erdőirtás miatti fakitermelés csökkenéséből kifolyólag azonban az 1970-es évek végére a vonalon jelentősen megcsappant a teherforgalom, így az itt közlekedő járatok nagy részét csupán az ingázók által használt személyvonatok tették ki.

TRA S300-as (EMD GA8) sorozatú dízelmozdony az új Taian állomás alatt. A vonalon közlekedő személyvonatokat kezdetben gőzmozdonyok, később az EMD járművei is továbbították.

Érdekes egyébként, hogy az utolsó 1991. augusztus 31-i járataira közel 15000 jegy kelt el, melyből értelemszerűen nem lett mind felhasználva. (Összehasonlításképp, a mai Taichung állomáson, mint Tajvan második legnagyobb városának főpályaudvarán 2017-ben napi kb. 27000 utas fordult meg.)

A villamos és dízel motorvonatok elterjedése előtt az elővárosi forgalmat mozdonyvontatású, ehhez hasonló személykocsikból kiállított vonatok bonyolították.

Bezárása előtt egyébként a Dongshi vonal az akkor még kizárólag kósza gondolatként létező taichungi városi vasúti közlekedésbe is integrálódhatott volna, azonban a környéken élő lakosság csökkenésével és természetesen az úthálózat növekedésével, no meg a csigalassúsággal realizálódó Taichung MRT okán ez az ötlet lassan a feledés homályába merült.

A Shengang vonal

Az 1957 és 1999 között üzemelő Shengang vonal történelme óhatatlanul összefonódik a hadtörténelemmel, hiszen a hidegháború, de főleg a vietnami háború alatt a vonal egyik végállomása az 1936-ban létesített taichungi repülőtér volt, melyet a MAAG (Military Assistance Advisory Group) Taiwan 1951-es megalakulását követően a Kínai-Amerikai Kölcsönös Védelmi Egyezmény (Sino-American Mutual Defense Treaty) 1955. március 3-i hatályba lépésének értelmében az Egyesült Államok Tajvani Védelmi Parancsnoksága vette birtokba, válaszul a Tajvani-szorosban jelentkező első válságra és az amerikai érdekeket sértő kockázatok „kezelésére”.

Az egykori Shengang vonal nyomvonala és főbb megállói, míg a bal sarokban a ma is üzemelő, civil és katonai feladatokat ellátó Taichung Ching-Chuan-Kang nemzetközi repülőtér. (A képre kattintva az természetesen nagyobb méretben is megtekinthető!)

Az amerikai (értsd: Amerikai Egyesült Államok) légierő 83. elfogóvadász repülőszázadának egy 12 darab, F-104-es gépekből és MGM-1 „Matador” föld-föld rakétákból álló csoportja 1958-ban, az 1958. augusztus 23-án kitört újabb tajvani – kínai csetepaté kitörése előtt érkezett meg a repülőtérre, melyet 1957. március 5-e óta immár a Shengang vonal is kiszolgált. Szükség is volt a vasúti kiszolgálásra, hiszen a repülőtér az 1960-as évekre az amerikai légierő legnagyobb távol-keleti bázisává nőtte ki magát, lehetővé téve akár 12 darab B-52-es bombázó egyidejű állomásoztatását is.

A TRA és a Honvédelmi Minisztérium által fenntartott, 13,4 kilométer hosszú, 12 ezrelékes emelkedőket és legalább 200m sugarú íveket tartalmazó vonalon így leginkább hadianyag és üzemanyag mozgott, melyet 1960-tól az ugyancsak az USA-nak köszönhető EMD G12-es sorozatú dízelmozdonyok taszajtottak tova.

EMD G12 hegyek (és egy GA8) a changhuai fűtőház udvarán, a fordítókorongon pedig az amerikai gyártó egyik legrégebbi, 1960-ban szállított járműve.

A taichungi repülőtér 1966. március 20-án, Qiu Qingquan, a Huaihai hadjárat egyik tábornoka után kapta meg a megtisztelő Ching-Chuan-Kang Air Base címet, ám ennél fontosabb, hogy 1966-tól további F-104C, valamint C-123-as és C-130-as teherszállító repülőgépek érkeztek, míg 1968-ban, a vietnami Arc Light hadművelet alatt a B-52-es és F-111-es bombázók mellett KC-135-ös légi utántöltő repülőgépek is tanyáztak itt, értelemszerűen erősen támaszkodva a földi, elsősorban vasúti kiszolgálásra. Korabeli, hadianyagos képem nincs, de van helyette két, viszonylag friss, pőrekocsis, katonai járműves kép helyette. E pőrekocsik egyébként gyakran feltűntek a Shengang vonalon is.

A tajvani hadsereg egy M60A3 TTS típusú harckocsija (bal) és egy M101A1-es tarackja (jobb) vasúti pőrekocsikon. (A képekre kattintva azok nagyobb méretben is megtekinthetőek!)

A viharos idők elmúltával az elsősorban katonai célú légibázis logisztikai igénye is fokozatosan alábbhagyott, noha pl. Kína és Tajvan sosem írt alá békeszerződést a polgárháborút és az azt követő villongások után. Ennek ellenére taichungi repülőtéren fokozatosan teret nyert a civil légiközlekedés, így 2018-ig egyre bővülő nemzetközi járatok közül válogathatnak az utazók.

A Shengang vonal így 1999. július 1-jén szűnt meg, maradványai, a Dongshi vonalhoz hasonlóan, bicikliútként szolgálnak, noha többen felvetették, hogy a vonal valamiféle reptéri vasútnak jobb / hasznosabb alap lehetett volna, hiszen az alig 3,5km-re húzódik a termináltól, melynek elérhetősége azonban még napjainkban is több kívánnivalót hagy.